XX.
XX.
„Csak három fürt maradt rajta,
Az is holmi veszett fajta,
Olyan kemény, olyan savanyú
Csupán nyulat lőni való.
Hajaha!
Most jő még csak a java!
Egy a papé lett belőle,
Ki majd beteggé lett tőle,
Másik jutott a kántornak:
Könnyei még most is folynak.
Hajaha!
Most jön még csak a java!
Présbe került a harmadik,
S szorították három napig,
De csak nem jött annak leve,
Hanem a prés megrepede.
Hajaha!
Itt maradt el a java!”
(Vida József: Bő szüret – részlet)
Érdekes dolog…
A Tóbiás Krisztiánnal, a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjén készült interjúból sorozatunk előző részében már olvashattak egy rövid ízelítőt, melynek végén az volt az utolsó kérdésem, hogy:
– Lesz folytatása?
– Az biztos, hogy lesz. Hogy pontosan mi, azt most még nem tudom, de szeretném folytatni – válaszolta Tóbiás Krisztián. – Itt is mindig közbejön az, hogy ha valahol kapunk színpadot. Mert rájöttem arra, hogy ez egyáltalán nem volt tökéletes, ez még a fele sem volt annak, aminek lennie kellett volna. Sokkal többet kell ezt gyakorolni, mint ahányszor mi próbálhattunk.
– A Szabad ötletek jegyzéke nem egy tipikusan színpadra írt mű. Hogyan adaptáltátok? Nehéz volt?
– Nem. Megragadtunk egy vonalat, amin végigvezettük az egész darabot. A Szabad ötletek jegyzéke egy nagyon terjedelmes írás, még ha József Attila két nap alatt írta is meg. Az egész mű egyébként a Freud-féle pszichoanalízis része, ami épp eszébe jutott, azt rögtön leírta. Freud atyánk nagyon okos volt… Sok mindent ki kellett vágni, azt a szót kell használnom, hogy ki kellett dobni… De azt is el kell olvasni, hogy teljes képet kapjak arról, mi is játszódott le benne akkor, bújni az életrajzokat, a versesköteteteket… Tényleg, lassacskán már majdnem úgy éltem, mint József Attila. Fogtam magam, kimentem Csókán a vasútállomásra, és néztem a vonatot, hogy mit is érezhetett ő akkor, amikor várta és elé feküdt…
– Végignézted a vetélkedőt?
– Nem, mert egy kis inspirációra volt szükségem. Mégis ez az első előadásom, és megvolt bennem a drukk, hogy most mi lesz, összekeverem, elfelejtem a mozgást… Sose kellett valaki mást játszanom, most meg itt van egy ember, és a viselkedését kell feldolgozni. Érdekes dolog ez a színészet…!
Tágítás
Ha értékelni szeretnénk az ezen az egyre távolabbi áprilisi napon, a zentai Művelődési Ház színpadán látott előadásokat (összesen nyolcat), azzal kellene kezdenünk, hogy évekre visszatekintve talán már rég nem volt ennyire szembeötlő a szolidan megcsinált, jó és kimagasló produkciók, valamint a szinte értékelhetetlenek közötti több szakadéknyi különbség.
A többi (a másik fele) inkább csak etűdnek nevezhető, nem volt meg bennük az, ami igazán színházzá formálhatta, színházzá szervezhette volna őket. Adott egy elképzelés: a szabadkai Rozsnyik Andrea Kosztolányi-variációiban például egy versnek – a szavaláson túlmenően – színpadi előadásra alkalmassá „tágítása”, azáltal, hogy egymás után többször, esetenként mindig más értelmezésében és más eszközökkel adja elő ugyanazt. Talán nem is voltak kifejezetten rosszak némely, az épp elhangzott változat kényszeredettségére, falsságára, mesterkéltségre utaló – talán önironikusnak is szánt – megjegyzések, csak sajnos – habár ezeknek meg végképp természeteseknek kellett volna lenniük – az összekötő, az érthetőséget és az igazoltságot célzó, többnyire csak félszavas kis kommentárok, megjegyzéstöredékek is ugyanolyan mesterkélten hangzottak. Pedig az alapelképzelés nagyon jó lehetőséget nyújthatott volna más, esetlegesen több szempontból is hasznos – ezúttal sajnálatos módon elszalasztott – stílusgyakorlatokra.
Nem tudom, hogy a Színművészeti vetélkedő történetében előfordult-e már korábban is – mindenesetre nem emlékszem rá –, hogy egy bábjáték is szerepeljen a programban. Ezért is bírt külön érdekességgel a csantavéri Bartók Béla Művelődési Egyesület produkciója. Utolsó kincs című Vitéz László-bábjátékuk, összes hibái ellenére is (melyeket az előadást követő beszélgetésen a zsűri tagjai „csokorba is szedtek”) a KSZV egyik különlegessége volt. Az pedig már a szervezőket, a zentai Thurzó Lajos Közművelődési Központ dolgozóit dicséri, hogy alkalmazkodva a programhoz (amelyik mindig a benevezések függvényében alakul ki, tehát nem is teljesen előrelátható), idejében gondoskodtak arról, hogy szervezett színházlátogatásformájában óvodáskorú közönsége is legyen az előadásuknak. Marék veronika szövege egyértelműen gyermekközönségnek íródott, és a csantavériek produkciója (Kiss Kornélia rendezésében) is ezt a korosztályt célozta meg. Kellemetlen is le(hete)tt volna, ha csak felnőtt közönség és a versenyzőtársaik előtt kellett volna fellépniük, hiszen nekik, hozzájuk szólva ugyanezeket a dolgokat, gondolatokat egész más (báb)eszközökkel kellett volna megfogalmazniuk és elmondaniuk. Az idősebb korosztályokat – mert lehet! – egészen más módszerekkel kell bevonni a játékba… Mintegy összegzésképp is hangozhat, hogy előadásuk nagyon üdítő színfoltja volt a Vetélkedőnek.
Nagyon szép (kábé) félórája volt ennek a szombati napnak a Zentai Színtársulat MAG csoportjának Csábtánc című előadása (Antal Szabina, Halász Gabriella, Kéri Andrea és Gyarmati Katalin szereplésével – ez utóbbi rendezésében), melyben egy klasszikus H. C. Andersen-mese sajátos (új?) olvasatával találkozhattunk. Megható is egyben, hogy A gyufaárus kislány történetében őket épp a csábítás momentuma ragadta meg: a fagyoskodót csábítja a kemence, az éhezőt a terített asztal, a szomjazót… Nem kevésbé érdekes az sem, hogy ehhez mindannyian bábokká változtak és a szavak helyett mozdulatsorokkal, tánccal igyekeztek kifejteni az egy-egy szereplőnek tulajdonított érzelmeket, gondolatokat.
Tóbiás Krisztián Szabad ötletek jegyzéke című József Attila-értelmezése a keménységével akart hatni. Habár ehhez azért mégsem volt elég kemény, az előadás egyes momentumaiban mégis szemléletessé tudta tenni a kiégettség és a megkeseredés tébolyát. Mint az interjúban is elmondta, alaposságra törekedett a szerző életének és lelki világának a megismerésében, nagyon az előnyére vált, hogy külsőségeiben mégsem igyekezett József Attilát mintázni a színpadon. Az azonosulását – ismétlem: nagyon helyesen – más síkon érte el: nem azzal, hogy egy másik ember bőrébe igyekezett volna belebújni, belegyömöszölni, belekényszeríteni magát, hanem azzal, hogy a szerző sorait úgy tette a magáévá, hogy egyes szám első személyben, a színpadra lépő Tóbiás Krisztiánként (ha akarjuk: az irodalmi hőssé lett Tóbiás Krisztiánként) a saját gondolataiként tudta a pofánkba üvölteni szidalmainak garmadát.
(Napló, 1996. augusztus 14.)
Rozsnyik Andrea
VIFÓ-FESZT ’96
Ada, augusztus 10-e, Vajdasági Ifjúsági Fórum, azaz VIFÓ, ráadásul ’96, szóval a második, merthogy tavaly volt az első. Moravicán. Akkor, tavaly, meghirdették, hogy a vajdasági magyar fiatalok napjának kinevezett augusztus 26-án tartanak majd minden évben ilyen rendezvényt, aztán erről mindenki megfeledkezett. Így lett most 10-e, az is a július eleje helyett. Mindez azonban csak játék a dátumokkal, meg az a lezser felfogás, hogy magyarázatokkal nem kell szolgálni, hiszen hol van már a tavalyi hó…
Az idei VIFÓ-t is természetesen a szervezés előzte meg, annak is egy meglehetősen furcsa formája, amikor is az ezzel megbízottak sok dologba belekaptak, sok vendéget meghívtak, sorrendekre meg névsorokra ügyeltek, s – valahogy megfeledkeztek azokról, akikért mindezt tették. A tavalyi zűrzavart (amit az okozott, hogy a szervezett autóbuszok helyszínre érkezésének és visszaindulásának időpontját nem egyeztették a programmal) ugyan megelőzték, de azt még mindig nem lehetett elérni, hogy az érdeklődők legalább egy héttel a rendezvény előtt tudják, indul-e a városukból Adára VIFÓ-busz. Pedig, ha az ilyesmit idejekorán meghirdetik, akkor talán Zentáról nemcsak öten-hatan jönnek el. Például.
Fiatalok felé félúton
Le a kalappal a VMSZ és a hét magyar önkormányzat előtt, hogy igyekszik törődni a fiatalokkal, hogy rendezvényt csinál nekik, hogy egyáltalán megpróbál az igencsak magára hagyott és utalt nemzedékkel foglalkozni. Azonban ha valaki megkezd valamit, akkor ne hagyja abba félúton. Az idén – a tavalyival ellentétben – a VIFÓ-n sok volt a meghívott protokoll-vendég, akik számára a szervezőknek természetesen biztosítani kell az ellátást. És volt a közönség – mert a fiatalabb korosztály szinte kizárólag ilyen minőségben volt jelen –, melynek magának kellett gondoskodnia ebédről, vacsoráról, belépőjegyről. Sok „ifipárti” gondolt vissza ezt látva a tavalyi moravicai babgulyásra, amit mindenki ingyen és bérmentve fogyaszthatott. Itt jön be a képbe az, hogy nem biztos, hogy elég csak összetrombitálni a (vékonypénzű) ifjúságot, hanem akkor már gondoskodni is illene róla. Meg talán a VIFÓ-trikó is értelmét veszti, ha csak a szervezőknek és a vendégeknek jut belőle.
És lőn VIFÓ
Trikóval vagy anélkül, a VIFÓ szombaton reggel megkezdődött valamivel fél tíz után, amikor a kiállítóteremben megnyílt a vajdasági fiatal képzőművészek tárlata. A hivatalos megnyitó a színházteremben zajlott, amikor is Kasza József, a VMSZ elnöke megnyitotta, több vendég pedig üdvözölte a rendezvényt. Ezt azonnal az első tribün követte, melynek témája A fiatalok önszerveződése a társadalomban volt. Vitaindítót Deutsch Tamás, a Fidesz-MPP alelnöke, Nagy József zentai plébános-esperes és Hódi Sándor, az MVSZ JOT elnöke mondott. Deutsch Tamás történelmi szempontból tekintette át a fiatalok politikai és egyéb szerveződéseinek fejlődését. Az őt követő két felszólalót a szerző sajnos nem hallhatta, mivel másutt volt jelenése, arról azonban illik beszámolni, hogy Mihók Rudolf, aki a szervezőbizottság munkájában vett részt, bejelentette, hogy a VIFÓ, amennyiben a jelenlévőknek nincs semmi kifogásuk ellene, a jövőben mozgalommá kíván alakulni, mely nemcsak évente egyszer hozza össze a vajdasági ifjúságot. Senkinek sem volt kifogása, habár a (munkáját befagyasztottnak tekintő) VMISZ jelenlévő tagjai (igaz, egy másik tribün keretében) sérelmezték, hogy miért nem a korábban működő szervezetet kérték fel egy ilyen rendezvény megszervezésére. Ez nem derült ki sem akkor, sem később.
Amit a tudomány és a leletek mondanak
Ez a beszélgetést egy színpadi produkció követte: Újlaki Károly színművész az Árpád felemelkedése című előadással készítette fel a hallgatóságot a második tribünre, melynek témája Az ifjúság és a történelmi változások – 1100 év ezen a tájon volt. Vitaindítót Raffay Ernő budapesti történész és Szekeres László régész mondott. Mindketten a honfoglalásról és az azt követő időszakról szóltak; Raffay Ernő az eseményeket a történész szemszögéből világította meg, a politikai vetületeket vizsgálta az 1100 év folyamán, beszélt a magyar államalakulat fejlődéséről, a magyarok és a szomszéd népek viszonyáról, és még sok egyébről. Szekeres László elsősorban a régészeti kutatások eredményeire támaszkodva számolt be arról, milyen is lehetett honfoglaló őseink politikai-gazdasági élete. A leletek alapján bizonyítottnak véli azt a megállapítást, miszerint a hazát kereső magyarok mutatták meg az itt élőknek, milyen is egy komoly és erős államforma, tekintettel arra, hogy Árpád és nemzetsége meglehetősen fejlett államot hozott létre ezen a vidéken a társadalom és a gazdaság tekintetében.
Meghívottak és távolmaradottak
A harmadik tribün témája A hír, a szó és a kép igazsága, illetve hazugsága volt. Mgr. Bálint Sándor a Magyar Szó, Dudás Károly a Szabad Hét Nap, Keszég Károly a Napló, Siflis Zoltán pedig a Duna TV Délvidéki Krónikájának színeiben mondott vitaindítót.
A tribünnek lett volna még két meghívott felszólalója: Vörös József, az Újvidéki Rádió felelős szerkesztője, aki azért nem tudott eljönni, mert éppen nyári szabadságát tölti, és Szakállas Ottó, az Újvidéki Tv magyar nyelvű műsorának felelős szerkesztője, aki kifogást sem talált távolmaradására.
Mgr. Bálint Sándor felszólalásában hangsúlyozta, hogy a Magyar Szó sok évvel ezelőtt kezdte meg azt a harcot, mellyel önmagát és arculatát próbálja védeni a „minden magyar felelős minden magyarért”-elvet, valamint a toleranciát, a humanizmust és az európai civilizációs mércéket tekintve a legfontosabbaknak.
Dudás Károly azért szállt síkra, hogy a fiatalok ne féljenek politizálni, hiszen az a dolguk, vagy legalábbis az kellene, hogy legyen. A sajtónak ugyanígy kellene tennie térségünkben: politizálnia kell, nem mindig higgadtan, kimérten tudósítania. Elmondta, hogy a Szabad Hét Nap is megvívta a maga sikeres harcát a hatalommal, de most a pénzhiány, a munkatársak hiánya és az elvtelen egyének nehezítik életét. Véleménye szerint kevés a vajdasági magyar sajtószervekben az írástudó fiatal, sok a kocavadász, akik igyekeznek megfojtani a sajtót.
Siflis Zoltán elmondta, hogy az általa vezetett televíziós stúdió „magán” és nem „független” sajtószerv, ugyanis függetlennek csak az aktuális hatalommal szemben tartja magát. Felszólalásában hangsúlyozta, hogy nem kell beérni a meglévő intézményekkel, ha az ember vajdasági magyar, és ha elégedetlen eme intézmények működésével, hanem egyszerűen igyekeznie kell létrehozni olyan intézményeket, melyek megfelelnek neki. Példaként hozta fel, hogy nagyon sokan voltak elégedetlenek az Újvidéki Televízió magyar nyelvű műsorának szerkesztéspolitikájával, hát csináltak egy saját stúdiót, a műsoridőt és a csatornát pedig az anyaország biztosítja számukra. A média tudatformáló szerepe óriási, a televízióra pedig ez fokozottan érvényes. Éppen ezért nem siránkozni kell, hanem cselekedni, magunkhoz és magunkról szólni, úgy, ahogyan azt elvárjuk.
Készég Károly csupán annyit mondott, hogy önmagunkat fojtjuk meg, ha nem adunk teret a kibontakozásra.
Elkötelezettség és írástudás
A kibontakozó vitában elsőként Tóth Lívia, a Képes Ifjúság nemrégiben kinevezett főszerkesztője szólalt fel, harciasan védelmébe véve a fiatalokat, akik között – meggyőződése szerint – igenis, vannak jó tollú újságírók. Hangsúlyozta azt is, hogy egy újságírónak egyáltalán nem kell elköteleznie magát egy-egy párt mellett, de ha ezt meg is teszi, akkor sem szabad eltitkolnia, félretájékoztatnia, netán hazudnia.
Egy kérdés a közönség soraiból arra vonatkozott, hogy van-e nálunk teljes szólásszabadság. És kiderült, hogy nincs. Keszég Károly az intézményeket okolta érte, hiszen ha egy újságírónak adatokra van szüksége, gyakran a rendőrségi falakkal találja szembe magát; de önmagunkkal szemben is lehetnek elvárásaink. Dudás Károly viszont arról beszélt, hogy az újságíró a „jó ügy” érdekében gyakran vállalja az öncenzúrát.
A legtöbb port viszont az kavarta fel, hogy a Képes Ifjúságot, mint a vajdasági magyar fiatalok egyetlen lapját miért nem hívták meg, képviselője miért nem kapott helyet a többi főszerkesztő között. És természetesen Dudás azon megállapítása, hogy itt, nálunk nincsenek írástudó fiatalok, ami visszatérő refrénje volt a felszólalóknak. Siflis Zoltán ennek kapcsán kijelentette, hogy a „nagyoknak” nincs erkölcsi joguk bírálni a fiatalokat, hiszen senki sincs, aki a kezdőket megtanítaná arra, hogyan kell a szakmát művelni.
E tribün során éppen csak a hír, a szó és a kép igazságáról, illetve hazugságáról nem esett szó. Na, de ne legyünk szemellenzősek, sem pedig következetesek. Nem mindig kell a megadott témáról beszélni.
Egyébként valóban megér egy misét az, hogy vajon a mindenkori Képes Ifjúság mindenkori szerkesztőségének miért nincs helye a VIFÓ-n. Meg az is, hogy miért nem a fiatalokat valóban érintő kérdésekről szerveznek beszélgetéseket. Ezt kiküszöbölendő hangzott el egy olyan javaslat, hogy a KI szerkesztősége bonyolítsa le a jövőben azt a „pályázatot”, ahol maguk az érintettek javasolnák a VIFÓ-tribünök témáit.
Szimultán történések
Körülbelül a második tribün ideje alatt zajlott a parkműsor az adai központi parkban, ahol különböző rockegyüttesek léptek fel. Nem is rosszul, csak kevesen hallották őket.
A meghirdetett innovációs kiállítást még kevesebben vették szemügyre, lehet, hogy azért is, mert nem volt kellőképpen népszerűsítve.
Foci és anyaország
A tavalyi hagyományokhoz híven az idén is volt foci a VIFÓ-n: ezúttal a politikusok és az újságírók rugdoshatták egymás bokáját a labda mellett és helyett. A politikusok – anyaországi segítséggel – 4:3 arányban győzték le a firkászokat. Csak nehogy vérszemet kapjanak…
AdaFest
Az immár hagyományos AdaFest az idén a VIFÓ záró rendezvénye volt. Fellépett a JET, a Vírus, a Dust, a Wake Up, a Beer Drinkers and Hell Raisers, a Blues Fouls és a két sztáregyüttes: a Hobo Blues Band meg az Atheist Rap. Nem voltak rosszak a helyi zenekarok, csinálták és tartották a hangulatot a meglehetősen hűvös Tisza-parti éjszakában, de az igazi zsongást természetesen a „nagyok” fellépése okozta. Hobóék először üdvözölték a közönséget a határ innenső oldalán és tették ezt régi, valóban jó és jól ismert dalaikkal azokból a valamikori időkből, amikor még „szalonképtelenek” voltak és igazán zenét csináltak. A Vadászat igazi Hetedikhez és Gazemberhez méltó volt, amit a Kopasz kutya is megirigyelhetett Hendrix Joe-jával egyetemben.
Az újvidéki Atheist Rap is kitett magáért, s arról ezek a szelíd fiatalemberek, akik ugyan veszett punkot játszanak, igazán nem tehetnek, hogy néhány rajongójuk pogózása abban merül ki, hogy mások fogait rugdalják, úgyhogy a (mellesleg igen toleráns és jóindulatú) rendőrségnek is akadt egy kis munkája. Éppen csak annyi, hogy ne élvezhessék önfeledten a koncertet, amit az adai Zenekedvelő Ifjúság évről évre jobban szervez meg, s amit most a magyar önkormányzatok is felkaroltak. Nagyszerű volt ez az idei, s e sorok íróját az sem zavarta, hogy a nemzetközi jelleget ezúttal csak a magyarországi fellépők biztosították.
Mindent összevetve: a zene jó volt, a Fest jó volt, a VIFÓ meg, ha már mozgalommá alakult, remélhetőleg továbbra is lesz.
És hogy a fiataloké lesz.
Mihájlovits Klára
(Napló, 1996. augusztus 14.)
Muri-készülődés
Fő a részvétel – kép a sajtótribünről
Hobo a rajongók körében
Fazekas & szpray
Vezető FIDESZ-es a VIFÓ-n
Interjú Deutsch Tamással, a FIDESZ MPP alelnökével
A múlt szombaton Adán megtartott 2. Vajdasági Ifjúsági Fórum összes hiányossága nem homályosíthatja el a szervezők legfőbb erényét, azt nevezetesen, hogy nagyon akartak egy jó bulit, s ennek érdekében mindet megtettek. Hogy milyen eredménnyel, azt az elkövetkező dolgos hétköznapokon kell alaposan elemezni. Az esemény még túl közel van, a részletek még túl elevenek ahhoz, hogy kellő higgadtsággal mérlegelhetnénk. Ezt azonban mindenképpen meg kell tenni a jobbítás érdekében. A díszvendégek listája az első, ami alapos rostálásra szorul. Bebizonyosodott ugyanis, hogy nincs mindenkinek mondanivalója a fiatalok számára, akiről pozíciójánál fogva ez okkal feltétezhető. Akinek viszont lenne, nem juthatott szóhoz, nem is kerülhetett emberközelbe a fiatalokkal, jóllehet ott ült velük, a nézőtéren. Például a polgármesterek. Nyilván vannak közöttük, akik nem érik be azzal, hogy az önkormányzat kasszájából lepöngetik a költségekhez való hozzájárulást. Ha már ráment a szombatjuk, esetleg el is beszélgettek volna már a saját községük fiataljaival is, hisz ki tudja, mikor lesz alkalmuk megint ilyen közel lenni hozzájuk.
A vitafórumok görcsberándulását elsősorban az agyonzsúfolt program okozta, másfelől az is nyilvánvalóvá vált, hogy egy színházterem nem igazán az a hely, ahol az emberek elbeszélgethetnek egymással. A színpad és a nézőtér talán még soha nem volt olyan távol egymástól, mint ezen a szombaton Adán. A vitaindításra vállalkozottak úgy ültek „odafenn” a világot jelentő deszkákon, mintha nem is szék, hanem kínpad lenne alattuk. Nem csoda, hogy az első téma házigazdája, Mihók Rudolf úgy érezte, le kell szállnia a pódiumról, ha közelíteni akarja a „fentieket” a „lentiekhez”.
Az mindenesetre biztató, hogy – bármilyen esetlenül is, de megalakult a kezdeményező bizottság, amely folytonossá teszi, egész évre kiterjeszti a VIFÓ tevékenységét. Még az is elképzelhető, hogy a fiatalokat tömörítő társadalmi szervezetté fejlődik ez a megmozdulás. Ehhez pedig bizonyos „kapaszkodókat” adott az első vitaindító, Deutsch Tamás, a magyarországi Fiatal Demokraták Szövetsége – Magyar Polgári Párt alelnöke. Témája: A fiatalok politikai önszerveződése egyébként is sugallta az ilyen kibontakozást, Tamás barátunk azonban ezen felül teljesített. Előadását személyes élményével kezdte, ami pedig abban nyilvánult meg, hogy pénteken – határszolgálatunk túlbuzgóságának köszönhetően – több órás késéssel érkezett meg Adára, ahol a szervező bizottság utolsó simításokat végző ülésének kellős közepébe „csöppent” bele. Az itt tapasztaltakkal illusztrálta, vezette felmondanivalóját a VIFÓ-n, s ezzel a mozzanattal indítottuk a beszélgetést előadását és sajtóértekezletét követően.
– Mitől érezted úgy, hogy „szinte” ’89-es hangulat uralkodik itt Adán?
– A szervező bizottság ülésén az a fajta lelkesedés, hogy nincsen ez, nincsen az, kevés a pénz, bonyolult az egész szervezés, de azért menjünk bele, csináljuk meg, mert érdemes megcsinálni, és ma is, ahogy láttam, hogy örültek, amikor jöttek a fiatalok tömött buszokon, ez ragadott meg. Talán nem túlságosan romantikus, ha azt mondom, hogy ez idézte fel bennem a mi 1989-90-es lelkesedésünket, elszántságunkat, amivel akkor hozzáláttunk a különböző ifjúsági rendezvények szervezéséhez. Most ezt nem valamiféle nosztalgiázás mondatja velem, mintha most már minden rosszul menne Magyarországon, nem! – csak olyan jó volt ezt látni, tapasztalni.
– Mindabból, amit vitaindítód bevezetéseként elmondtál, leszögezhetjük, hogy egészen másként látod a helyzetünket, mint mi, akik benne vagyunk, másrészt hogy úgy is felfoghatjuk, mintha máris érett volna a helyzet egy ifjúsági mozgalom kibontakozására.
– Ha a helyzet nem is érett, a kihívás mindenképpen megvan. Akár megvolt a rendszerváltás, akár nem – a lényegbelire gondolok –, tény, hogy ilyen szervezetek létrejöttének, működésének jogi akadálya már nincs. Másfelől az ilyen szerveződések szükségességét senki sem vitatja. Kell, hogy legyenek olyan ifjúsági szervezetek a határon túl, amelyek összefogják a fiatalokat, próbálják valamilyen módon a közéleti aktivitásnak olyan terepét biztosítani számukra, amivel mindenki jól jár, az ittmaradás, a megmaradás, az érdekképviselet mindenképpen olyan alap, amire programot lehet és kell is építeni, ideértve az ezzel járó kulturális és karitatív tevékenységet is. Ez az a kihívás, aminek meg kell felelnie, ami alapot ad egy ilyen szervezet létrehozásához.
– Elvi kérdésként vetném fel, mi a jobb: ha önálló ifjúsági szervezetként tömörülnek a fiatalok, vagy valamelyik párt alosztályaként?
– Erre csak gyakorlati választ adhatunk, mert a gyakorlatban ez két alapvető kategóriát jelent. Az teljesen önálló ifjúsági szervezetek az egyik, a másik pedig a pártokhoz kötődik, de ezen belül is van szorosabban, vagy lazában kötődő pártifjúsági szervezet, attól függően, hogy milyen fokú önállóságot valósít meg, ideértve a párthoz kötődő, de a teljesen autonóm alosztályt is. Hogy milyen forma mellett döntenek, az adott szervezetet kitaláló fiataloktól függ.
A kezdeményező bizottság már megalakult. Hogy milyen irányban fejlődik tovább ez a mozgalom, az jó lenne, ha valóban a fiatalok szaván múlna.
Soltis Gyula
(Napló, 1996. augusztus 14.)
Tapogatózás
Mindenki örül
Az első reakciók várhatóak voltak: mindenki örül, kivéve a szavakban mindenre elszánt nacionalistákat. Természetesen a Milošević–Tuđman paktumról van szó, amelynek történelmi, de véletlenül sem dicső hátteret az Akropolisz adott. Három hét titkos egyeztetés után jött létre ez az alku, s nyilván nem Szimitisz görög kormányfő egyéni ötlete volt, hogy a balkáni héjákból békegalambot csináljon. A külföld megnyugodhat, hiszen végül is ezt akarta: béke legyen, s a gondokat tárgyalások útján oldják meg az érintett államok. Jugoszlávia elismerésével Horvátország is egy lépést tesz a kapcsolatok normalizálása felé, s ennek nagyon sok család örül. Horvátország elismerésével viszont Jugoszlávia előbb-utóbb szembe kell, hogy nézzen azzal a ténnyel, hogy csupán érzelmileg nem sokáig tartható fenn az az állapot, hogy Szerbia és Crna Gora szövetsége ugyanazt jelenti, mint amit jelképezett a volt ország többi tagköztársaságával együtt.
A diplomáciai felvételt augusztus 23-án ejtik meg Belgrádban, ami azért egy kicsit szimbolikus jelentőségű is, hiszen innen indultak el tankok előbb a szerbiai ellenzéki lázadás letörésére, majd a horvátországi harcterekre, s a szerb fővárosból hangzottak el először a gyűlölet hangjai. A valamikori partizán-csetnik, partizán-usztasa ellentétek hihetetlen gyorsan fekete-fehérre egyszerűsödtek: a horvátok usztasák lettek, a szerbek pedig csetnikek. Pontosabban: minden horvátországi lakos (kivéve a köztársaságukat kikiáltott szerbkrajinákat) usztasa volt, minden szerbiai lakos pedig csetnik (beleértve az albánokat és a magyarokat is). A gyűlölet akkor még nem ismert országhatárt, mivel Horvátország létezését is tagadta. Most mindkét oldalon ezekkel a dolgokkal le kell számolni, mert különben nincs értelme a szerződésnek. (Hosszabb elemzésünket l. a PaxNaplóban!)
A két ország elismerése döntően befolyásolja a harmadik, Bosznia sorsát is. S ha már itt tartunk, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy alig néhány héttel ezelőtt járt Belgrádban Ejup Ganić bosnyák vezető, s az elismerésről tárgyalt Miloševićtyel. Már maga a látogatás ténye is a haladást szolgálta, de a mostani athéni eredmények fényében még inkább megnő a jelentősége. A balkáni térség jelenleg az esküdt ellenségek tapogatózása, egymás megkeresésének irányába halad. Természetesen azzal együtt, hogy ugyancsak kíváncsiak a másik gyenge pontjára is.
Mostar, a lakmusz
Elég sokáig tartott Franjo Tuđman meggyőzése, hogy lépjen végre a hercegovinai horvátok tyúkszemére. Amerikai útja után aztán magyarázta, hogy a nagyhatalmakkal dűlőre jutott, s hogy a horvát érdek nem veszett el, csak átalakult. A lényeg azonban az, hogy a Nyugat azt kívánta, hogy érvényt szerezzenek a daytoni egyezménynek. S ennek sarkalatos pontja volt Mostar státusa. Legalább két szempontnak kellett érvényesülnie. Az egyik az, hogy a mostari választások eredményeit tiszteletben kell tartani, tehát valahogy úgy kell összeállítani a városi tanácsot, hogy az tükrözze a muzulmánok győzelmét, de ne adjon lehetőséget a herceg-boszniai horvátoknak sem a támadásra. A végső döntés kompromisszum eredményeként jött létre: horvát lesz a polgármester, a kormányzás pedig közös. A másik szempont ennél is lényegesebb: a muzulmán-horvát föderáció egységes működésének szavatolása. Ha Mostarban ez működni tud, akkor egész Boszniára érvényes lehet, s ez a szeptember 16-i választások előtt nagy súllyal esik latba. Ennek következményei miatt fontos Mostar, ugyanis az ottani megegyezés eltörölheti a herceg-boszniai miniállamot, mert egyszerűen fölöslegessé teszi. Tuđman is ezért tartotta magát távol olyan sokáig a kérdés tisztázásától, mert tudta, hogy a föderáció elismerése tulajdonképpen hátbatámadása a boszniai horvátoknak. Ezt a keserű pirulát viszont le kellett nyelnie: ő biztatta őket harcra, neki kellett visszakozásra is intenie őket.
Az európai érdek a daytoni szerződés értelmében is az, hogy egységes Bosznián belül három nép éljen békességben. Ahhoz viszont nincs meg a kellő politikai akarat, tehát erőegyensúly kell. A muzulmán-horvát föderáció egységesen kétségtelenül többet jelent, mint az állandó villongásokkal terhes külön lét. Arról nem is beszélve, hogy a szerb „entitás”-sal szemben kell erőt kifejteni. Az sem elvetendő álláspont, hogy ezzel a kapcsolatrendszerrel mindegyik fél valamilyen formában függ a másiktól, tehát felelőtlen kalandokba nem bocsátkozhat. A kérdés csak az, amit a balkáni helyzet jó ismerői állandóan feltesznek: mi számít felelőtlen kalandnak, ha még a háborút sem kerülték el az egymással egyébként évtizedeken át jó viszonyban élő szomszédok?
Rigómező
Túlságosan sokáig tartott a hallgatás. Mindenki tudta, hogy Koszovóban valami nincs rendben, de azért szerették volna azt hinni, hogy semmit sem kell tenni, majdcsak megoldódik a kérdés magától. Aztán furcsa dolgok kezdtek történni: az albánok megtámadtak néhány rendőrállomást, mire azonnal szárnyra kelt a hír, hogy összehangolt diverzánsakcióról van szó. A legnagyobb meglepetésre ezt a föltétezést az ilyen akciók egyik legnagyobb szaktekintélye, Arkan oszlatta el, mondván, hogy ez amatőr munka. Persze nem lenne az, aki, ha nem tette volna azt is hozzá, hogy meg kell erősíteni a helyőrségeket, főleg a podujevóit. Az albánok sem maradtak adósak, hiszen igazából ők érzik állandóan a szerbiai rendőrség fokozott készültségének terhét. Fehmi Agani, a Koszovói Demokratikus Szövetség alelnöke azzal vádolja a szerb hatóságokat, hogy aláaknázzák az albánok békés törekvéseit. A bomba valószínűleg akkor robban, amikor rendezésközelbe kerül az ügy. Erre lehetőség lesz, amint befejeződnek a nagyobb horderejű vállalkozások a Balkánon: a boszniai háború lezárása és az újonnan alakult államok kölcsönös elismerése. Szerbia belső szerkezete akkor válik ismét nemzetközileg érdekessé, csak akkor már nem a rendőrségé, hanem a politikusoké lesz a főszerep. Ha a tervek az elképzelések szerint haladnak. Csakhogy eddig még a szerbiai politikusok nem hajlottak arra, hogy lemondjanak az erőszak fenntartásáról Koszovóban. Pedig a nyugalom, tényleg látszólagos.
Kram plussz
[Keszég Károly]
(Napló, 1996. augusztus 14.)
CORAX rajza
A Pepsi Sziget ’96 részletes programjának kiegészítése
Egy héttel ezelőtt közöltük az 1993-ban Diákszigetként induló ifjúsági rendezvénysorozat idei részletes programját. A napokban kaptuk meg ennek a pontosítását, amit itt közlünk az érdeklődők részére. Nehogy azt gondolja valaki, hogy a beharangozott sztárok közül valaki lemondta a fellépését, ami miatt változtatni kellett, ellentétben ezzel újabb programpontok találhatók a kínálatban!
VIDEOSÁTOR
Augusztus 19., hétfő 21,30 Tűsarok (spanyol-francia, 1991)
SZÍNHÁZI PROGRAM
|
Kezdés |
14., szerda |
15., csütörtök |
16., péntek |
17., szombat |
18., vasárnap |
19., hétfő |
20., kedd |
|
17,00 – 18,00 |
18,00 Móricz Zsigmond: Pillangók a sárban – Független Színpad |
17,00 Kopasz énekesnő – Katarzis Színpad |
17,00 Bákászok – Ede és kisegyüttese |
17,00 Egy lelki érettséget üldöző bohóc vallomásai – Gráf Légrádi Balázs (Laterna Magica) |
17,00 Mit, hol katasztrófa – Nap Színpad |
17,00 Mi és Ők – alkalmi buborékok |
AIDS-szűrés (egész nap) 17,00 Érezd jól magad a bőrödben – Wágner és vatta |
|
18,00 |
|
18,30 Ördög Ottó (humorista) |
|
|
|
19,00 Királynemes |
|
|
18,00 |
18,00 – 21,00 TÁP Színház: Egypercesek (szabadtér) |
18,00 – 21,00 TÁP Színház: Egypercesek (szabadtér) |
18,00 – 21,00 TÁP Színház: Egypercesek (szabadtér) |
18,00 – 21,00 TÁP Színház: Egypercesek (szabadtér) |
18,00 – 21,00 TÁP Színház: Egypercesek (szabadtér) |
18,00 – 21,00 TÁP Színház: Egypercesek (szabadtér) |
18,00 – 21,00 TÁP Színház: Egypercesek (szabadtér) |
|
20,00 |
Napló Nemzeti Szabadelvű Hetilap (Vajdaság) |
20,00 Szabadság miatt zárva – Dévényi Ádám |
20,00 Ladik-Csehov: UFÓ-Party – Hangár Színiakadémia R.: Ladik Kati |
20,00 Kukkolószínház – elfeledett szerepekből R.: Árkosi Árpád |
20,00 GNM – Verebes István: Üzenet R.: Kolos István |
20,00 Agúna – Atlantisz Táncszínház Zene: Alma együttes |
20,00 Egyedülten John Lennon saját eszei – Kolibri Színház R.: Novák János |
|
22,00 |
22,00 Méhek Méhes Csaba – Hargitai Gábor (szabadtér) |
22,00 Sipos András dobokkal (szabadtér) |
22,00 Méhek Méhes Csaba – Hargitai Gábor (szabadtér) |
22,00 Hankó emlékzenekar – rendelje meg kedvenc nótáját (szabadtér) |
22,00 Pepsi Pack – Opál Színház R.: Triceps (szabadtér) |
22,00 Méhek Méhes Csaba – Hargitai Gábor (szabadtér) |
22,00 Sipos András dobokkal (szabadtér) |
|
23,00 |
23,00 ORFEO – La Congrega Degli R.: Caterina P. Liberovici (Olaszország) |
23,00 Turul – Artus R.: Goda Gábor |
23,00 Rómeó és Júlia – Mozgó Ház R.: Hudi László |
23,00 Galván – Pont Színház R.: Keszég László |
23,00 Pisztráng ötös – Méhes Csaba |
23,00 Tasnádi István: Bábelna – Szkéné Színház R.: Árkosi Árpád |
23,00 A furulyás – AIOWA |
|
24,00 – 04,00 |
00,30 I Love You Budapest – Hobó R.: Valló Péter |
01,30 Szerzői est – Müller Péter Sziámi |
01,30 Soma sámán show – Soma |
01,30 Balogh Mari (King Size) |
01,30 Lajkó Félix |
01,30 Fashion Fever Show |
01,30 Traveszti-Show |
BÁBJÁTÉKOS TALÁLKOZÓ
Augusztus 16., péntek Ládadia Bábszínház: 17,00 Az együgyű Mihók 19,00 Az öreg halász és a nagyravágyó felesége
GYERMEKPROGRAMOK
Augusztus 14-17., minden nap 11,00 Syn-ton Stúdió Zenés gyermekműsor
Augusztus 17-18., minden nap Afrika fesztivál gyermekprogramjai
Augusztus 18., vasárnap 10,00 Kecskés játék – Foglalkoztató játék gyerekeknek
Augusztus 19., hétfő 10,00 Chester rajzverseny
Augusztus 18-20., minden nap 15,30 Aprók tánca (táncműsor)
(Napló, 1996. augusztus 14.)
Egy elfelejtett háború
Milošević és Tuđman elismeri egymást
A történelem győzteseket és veszteseket ismer. Meg hősöket. Vannak azonban olyan helyzetek, amelyekre nincs megfelelő kerete a históriának, egy-egy olyan gondolatkörhöz tartoznak, amelyek történelmi szempontból rövid ideig tartottak, de nemzedékek életét határozták meg. A Szovjetunió a valaha volt legnagyobb birodalom létezését jelentette, s a nemzetköziség örve alatt orosz imperialista célokat szolgált, aminek a proletárdiktatúra is csak a fenntartását biztosító rendezőelve volt. Nagyon hasonló, de alapvetően más kategóriába tartozott a balkáni kis birodalom, Jugoszlávia. Sokáig az iskolai kötelező tananyag része volt tudni, hogy ezt az államot a délszláv népek évszázados álma, akarata és nem utolsó sorban harca, véráldozata hozta létre. Ezért volt annyira megdöbbentő az ország lakosságának a brutális egymásnak veselkedése előbb a rövid szlovéniai, majd a lázálomnak is beillő horvátországi, végül pedig a kegyetlenségében mindent meghaladó boszniai háborúban. Holott akik az ország létrejöttében komoly szerepet vállaló nagyhatalmi politika szemüvegén át nézték a dolgok alakulását, előre láthatták a tragédiát. Az állam megalakulásának és az állam elhalásának is két főszereplője volt: a szerb és a horvát vezetés. Ennek a tengelynek a csúcspontjait a végzetes időkben Slobodan Miloševićnek és Franjo Tuđmannak hívták.
Akárcsak Csehszlovákia megalakulását, Jugoszláviáét is birodalmak széthullása előzte meg, jórészt az Osztrák-Magyar Monarchiáé, de ezt megelőzően a török birodalomé is. A balkáni erőegyensúly központjába francia és bit segítséggel állított szerb katonaság és a függetlenségét vissza kívánni akaró horvát érdek kapott itt táptalajt, de mivel a kultúrák találkozása igen kemény ellentéteket hordozott magában, többször véres összetűzések kísérték ezt a párviadalt. A belső ellentéteket elsősorban a gazdasági erő határozta meg. Horvátország a Monarchiából sokkal komolyabb infrastruktúrát hozott magával, mint a fejlődésben lemaradt Szerbia. Ennek a folyománya közel hét évtized elteltével is kerékkötőnek bizonyult, hiszen pont gazdasági kérdéseken bukott meg a pártállami modell is. A fejlett Szlovénia és Horvátország nem kívánt tovább mértéktelenül segítséget nyújtani a fejletlen vidékeknek, amelyek elsősorban Szerbia egyes részeit jelentették. A túl nagy ellentétek előbb a legfejletlenebb vidéken, Koszovóban kezdtek érdekütközéshez vezetni, majd átterjedtek az állam- és pártvezetés minden pontjára. A Koszovóban nacionalista programmal előálló Slobodan Milošević a szerbség védelmét hangsúlyozva, majd minden szerbek államának meghirdetésével elkezdte lerombolni az addig még működőképes államot, ami a másik gazdag terület, Vajdaság bekebelezésekor már nemcsak karhatalom, hanem a demagógiára érzékeny tömeg demonstrációját is magával vonta. A demokratikus átalakulás a jugoszláv államot nemcsak készületlenül érte, hanem úgy is, hogy az ellentétek 90/91-ben kulmináltak. A kommunista ideológia kelet-európai vereségével csak a hatalom átmentésének stratégiája változott meg, s egyben a nacionalizmusok erősödtek fel. S noha a megalakulásában bábáskodó Nyugat még végső erőfeszítéseket tett az ország egységének fenntartására, az szétesett. A nemzeti hősök: Milošević és Tuđman pedig megkezdték az egyezkedést.
Szerencseforgandóság
Hogy háború dúlt négy évvel ezelőtt Horvátországban, azt a boszniai borzalmak szinte feledtették. Pedig amikor jómagam is jártam egy újságíróküldöttséggel a lerombolt horvát vidékeken, a romokból még áradt az üszökszag, s nagyon is érződött a revans vágya. Tavaly aztán két alkalommal is oda kellett figyelni, hogy a háborúnak még nincs vége, a Jugoszláv Néphadsereg tankjai által »létrelőtt« szerb területekért – amelyeket a Vance–Owen terv végérvényesen Horvátországnak ítélt – újabb háború kezdődik. Hogy nagyobb összetűzések mégsem történtek, az elsősorban annak tudható be, hogy a krajinai vezetés, miután függetleníteni igyekezett magát Belgrádtól, végül saját csapdájába esett, és bőrét mentve hagyta elveszni nemcsak területét, hanem a népet is. A knini fellegvár elfoglalásakor Tuđman most sem feledkezett meg büszkélkedni az elért győzelem súlyával, de azt nem említette, hogy mennyi volt ebben a része Miloševićnek. Pedig bizonyára megkönnyítette a dolgát a voltországrészek újrafelosztásában. Nem sokat tudni a 91-es karađorđevói megállapodásukról, de a tények arra utalnak, hogy már ott eldöntötték, etnikailag átszervezik a térséget. Az igazi cél Bosznia felosztása volt, de az erős muzulmán ellenállás ezt a kísérletet elfektette, maradt tehát az országon belüli átmozgatás. A katonai hatalommá előlépett Horvátország letörölte a térképről Krajinát, majd csak ismételt nyugati nyomásra állt el attól a szándékától, hogy egészen a Dunáig nyomuljon előre. A nyugatiak félelme teljesen érthető volt: Szlavóniában és Baranyában – hiába titkolták – továbbra is jelen volt a Jugoszláv Katonaság, ami végül kiderült abból is, hogy a nehézfegyverzetet csak az elmúlt hónapokban vonták ki a területekről. Az ENSZ egyelőre tartja állásait, de ha kivonul, egy újabb, jóllehet az eddigieknél kisebb népvándorlás indul el. Az elhagyott házakba betelepült szerbek fognak újfent más hazát keresni.
Ennek a háborúnak két, mai szemmel is átlátható tanulsága van: egyrészt a megegyezések sokkal többet nyomnak a latban, mint a valós óhajok. A Milošević–Tuđman megállapodás ugyanis kishatalmi érdekek összejátszását eredményezte és végül is természetesen vezetett a háború kirobbanásához. Ezt csak Milošević állíthatta volna meg, de a hadsereggel karöltve inkább a konfrontációt vállalta. Tuđman pedig kihasználta az alkalmat, és a vereségből is elismertette magát a haza megalapítójaként. A valós érdek az lett volna, hogy valamilyen állami szerződés keretében lassan elváljanak egymástól a délszláv államok, de a hatalom diktálta stratégia fel akarta gyorsítani a folyamatot.
Ma már egyre világosabb az is, hogy az esztelen rombolás szimbólumává vált Vukovárt a horvát vezetés feláldozta: az európai elismerést ezzel harcolta ki. Eszéket már ennek hátterében védhette, csakúgy mint Dubrovnikot, amelyet ugyancsak minden logikával ellentétben ágyúztak. Ennek a háborúnak különben is az a sajátossága, hogy a népek múltját akarja mindenáron megölni. Amiből egyébként is az tűnik ki, hogy a kulturális örökség nem feltétlenül jelent kultúrtudatot is. A régi néphadsereg iskolájában végzett tisztek jó része is arra tanította rábízott katonákat, hogy ezen a területen megelőzték a nyugati civilizáció eredményeit (»Mi már akkor késsel, villával ettünk, amikor az angolok még kézzel!«), s hivalkodóan a múltba kapaszkodnak. Ezért gyilkolták le a mások által felépített templomokat, turisztikai látványosságokat, s ezért nyilatkoznak még ma is arról, hogy nekik ősi jogaik vannak.
Be nem tört ideák
Sokan emlegetik úgy Miloševićet és Tuđmant, mint ikertestvéreket. Most, amikor Athén mellett egy üdülőhelyen beszélték meg a két ország néhány héten belüli elismerését, valóban úgy tűnik, hogy számukra a demokrácia csak spanyolfalnak volt jó. Mint ahogy a kommunizmusban betöltött szerep is csak a hatalommegtartására kellett. A háború viszont pokoli kínokat eredményezett, és éppen azt a biztonságosnak tűnő életformát pusztította el, amely jellemezte az országot. Ehhez kellett az a felfogás, amely csak területi nagyságban tudja értékelni az ország felvirágzását, pont akkor, amikor a teljes romlás előtt áll.
Horvátország kétségtelenül jelképes sebektől véres. Nemcsak Vukovár és Dubrovnik, de Zágráb is érzékelte a háború borzalmát, hogy Karlovacot ne is említsük. A JNH annak idején nem válogatott az eszközökben, a nehézfegyverzet az ő kezében volt, tehette. Ugyanakkor az ún. önkéntesek és a különféle rablóbandák borzalmas tetteit is neki kellett viselnie, mert a JNH hatáskörébe tartoztak. Šljivančanin és a többi hős soha nem adott olyan parancsot, amellyel megtiltotta volna a horvátlakosság kiirtását, a civilek bántalmazását, elűzését. Közben a horvát támadások elől el nem menekült krajinai lakosság fél a bosszútól, a jelentések szerint joggal. Az is megalapozott, hogy nagyon sokan azért menekültek el, mert szomszédjaik felismerték volna őket. Horvátország nem élhet valódi győzelmi mámorban, mert ezt a háborút egy jó ideig nem lesz képes feldolgozni. A területei ugyan az övék, de még csak papíron, ugyanakkor a diplomáciában meg kell találni azt a módot, hogy a háborús kártérítést valahogy megszerezzék. Nagyon sokan vannak Horvátországban, akik tovább akarnának harcolni, de ez egyelőre különben is lehetetlen; elérték azt, amit lehetett. A szerbekkel már nincs annyi bajuk, mint a muzulmánokkal. A lakosság visszatelepítése nem mindenütt időszerű, s ez az egyik legfájdalmasabb valóság. Ugyanakkor is hivatalos Zágráb egyre többet beszél az etnikailag tiszta vidékekről, ami ismét visszaveti a demokratikus gondolkodást.
Hogy Jugoszlávia részéről a szerb elnök ígérte meg az elismerést, már senkit sem lep meg, egyrészt, mert a megkerülhetetlen Slobodan Miloševićről van szó, másrészt azért, mert a világ előtt Crna Gora csak mint alibi szerepel a régi Jugoszlávia kontinuitásához. A továbbiakban pedig még erre sem lesz igazán szükség, mert az elismerés tényével szentesülnek a határok, kicserélődnek a diplomáciai képviseletek. Csak a kérdések maradnak nyitottak. Nem azok, amelyek Prevlaka és Kelet-Szlavónia hovatartozásáról szólnak, hanem annál sokkal komolyabbak. Ha ugyanis az ország sorsa kétszer is félig titokban, a hivatkozási alapul szolgálónéptől távol dőlt el (Karađorđevo és Athén), akkor mi haszna volt a háborúnak, amelyet éppen az a nép szenvedett meg mindkét oldalon, amelynek végül is semmi köze nem volt hozzá. Jugoszláviában mind a mai napig szilárdan tartja magát az a hivatalos nézet, hogy az ország nem volt háborúban. A temetők, a gyászhírek, a félkarok és féllábak nem erről tanúskodnak. Ezek az emberek drágán tanulták meg azt, hogy nem kell felülni a propagandának: ma többen mankóval járnak koldulni az autóutakra, hátha valaki megszánja őket. Sokan meggazdagodtak, sokan elmentek »víkendharcosnak«, hogy a háztartási gépektől és kombájnoktól kezdve a luxusautókig minden átkerüljön a Dunán. És az aranyfogakig, mert a fogat fogért elv érvényesült. Az együttélésről, miként majd a háborúról pedig elfeledkeznek.
Keszég Károly
(Napló, 1996. augusztus 14.)
Dormán László felvételei
Spiegel der Gerechtigkeit für Gerechtigkeit
Automatikus írás az újratermelőszövetkezetek mesterembereinek
Den Haag, 1996. jún. 27-én
Még nincs késő. Van, ahol mindig hat óra van.
Gerechtigkeit az égtájak szerinti igazodásnak, az őröltetőknek és a molnároknak. A végtelenségnek és a szüntelen reinkarnálódóknak. Gerechtigkeit az űrnek, a relativitás-elméletek tárgyának és az alanyok sokoldalúságának. Gerechtigkeit az állócsillagoknak, a bolygóknak és a pergeteg szatelliteknek. Az erőterek csillagászainak és az indokolt járambafogatásról zengő, földi igazmondás szántóvetőinek. Gerechtigkeit az aratóknak és a szavak magvas túsztartóinak. Az egymásbafonódó mentális struktúrák kölcsönösségének. Az égi jelek elboronálóinak és a napfogyatkozás titkárainak. Gerechtigkeit a megtörténteknek. Gerechtigkeit a hágai órásmestereknek és a nürnbergi vízvezeték-szerelőknek. A kereskedőknek és a lábatlankodóknak. A fületleneknek és a szemfényvesztőknek. A meglett fejetleneknek és a gerincteleneknek. A pókhálóban vergődőknek, a az óvatoskodóknak és a jótakaróknak. Gerechtigkeit a túlerővel hangoskodóknak. Gerechtigkeit a sikeres tapasztalatfeldolgozás közvetítőinek. A szörnyűség ordasainak és a megsokszorosított, határtalan humanizmus ültetvényeseinek. A fáklyahordozóknak, az egzekútoroknak, a stabilizátoraiknak és a normalizátoroknak. A kiedzett visszajelzőknek, a bátorság és a gyávaság vonzalmába zúdítottaknak. Gerechtigkeit a következő fordulók imamalmainak. Gerechtigkeit a szánalomkülönböző nyelvein beszélőknek. A színárnyalatok szépségének és a hobbyzó gyűjtőknek, a véraláfutásos tájképek igaz örököseinek. A ködösítés autodidaktáinak és a már ítélőképeseknek. A becsapottaknak és az azoknál még becsapottabbaknak. Gerechtigkeit a hegemónia műtrágyájának. Gerechtigkeit a mézes-mázos méhészek szezonjának. Gerechtigkeit a megjutalmazás kéregetőinek, a filigrán árnyékok vicsori vadászainak és a rozsdamentes vastaps ősi technológiájának. Gerechtigkeit a tegnapoknak és a tegnapelőttöknek. A jelen egyazonjai korábbi halmazállapotának. Gerechtigkeit a népbizottsági söprögetőknek és a népek tisztogatóinak. Gerechtigkeit az irtózatnak. Gerechtigkeit az altatópor és a porrálevés szószólóinak. A szolgáltatóknak. A lábtörlőhordozókból lett etnológusoknak és a távirányított folytonosság műveltetőinek. Az örök biztonság emlékművei gondnokainak, a futballpályák és a parkok őreinek. Gerechtigkeit a Gerechtigkeit változékonyságának. Gerechtigkeit a monokultúrák kijelölt pátriáinak. A parcellák társastermelőinek és a magukra hagyottaknak. A vérvörös betonfejeknek és a fehérre meszelt határköveknek. A mellébeszélésnek és a dicsőségüknek. A félrevezetésnek és a hősiességnek, a kitermesztett keserűségnek. Gerechtigkeit a múlandóság archeológiájának, az egyetemes és a konkrét barátkozás rendkívüli állapotának. A feneketlen kutakhoz áttelepített korsók foltozgatásának. A szivattyúzó önzetlenség hátrahagyott üregeinek és az erjedés esküdöztetett gyermekkora évtizedeinek. Gerechtigkeit az élő sárba gyökereztetett testvériség fullánkjainak. A nemzetek munkásainak, szorgos parasztjainak és a kárhozat becsületes értelmiségének. Legelőbb az önmagukkal őszintén szembenézni iparkodóknak. Gerechtigkeit az áldozatoknak és további simán feláldozottaknak. Gerechtigkeit a tetteseknek és a közös nevezők matematikusainak. A kiszolgáltatottaknak és a kirakatrendezőknek. Gerechtigkeit a szabadságpótoltatóknak és a beletörődtetőknek. A gyengék gyengesége erősítőinek. Gerechtigkeit a terjeszkedtetetteknek és a sajátjukról már elűzötteknek. Gerechtigkeit az ő világegyetemüknek. Gerechtigkeit a rákérdezőknek és a gyanús rettegőknek. A hűtleneknek születetteknek és az időközben megfélemlítetteknek. Gerechtigkeit a bocsánatkérő falakkal párbeszédet folytatóknak. Gerechtigkeit azoknak, akik már nincsenek. Gerechtigkeit a feledtetőknek és az elfeledhetetlennek. Gerechtigkeit az orvosoknak, az intergeográfusoknak és a nemzetközi jogtudósoknak. A tanácsadóknak, a butlereknek és a gondoskodóknak. Gerechtigkeit a vállalkozóknak, a kereskedőknek és a vásárlóknak. Gerechtigkeit a félelem mérnökeinek és a sírgödör-szakértők repülő csészealjainak. Gerechtigkeit a visszapergetés átfogó médiáinak. Az agyagból előkapart videokameráknak, a népfelszabadítóknak,a bágeroknak, a lapátoknak és a spakliknak. Gerechtigkeit a most műanyagzsákokkal jótékonykodóknak. A bizalom fodrászainak és a kimondhatatlan kozmetikusainak. Az uszítók özöne vibráló hullámhosszainak és a némán sírdogálóknak. A gyűlölködés antennáinak és a szeretet videokazettáinak. A hóhérok lelkülete érzékenységének, a széthullás bábái érelmeszesedésének. Az erdőnek, a zászlósoknak és az útkaparóknak. A híradások hírei hierarchiájának. Gerechtigkeit a kifosztottaknak, az ártatlanoknak és a fizika törvényeinek. Az elefántok és a törpék és a láthatatlanokká varázsoltak mutatványai ellenőrzésének. Az egy húron pendülő zene harmóniájának. A rajtatok csattanó európai normíroztatás kórusainak. Gerechtigkeit a szívhezszóló lelkiismeret nyújtófáinak. A madzagjaikon rángatózóknak és a függöny mögül dúdolászva sugdosóknak. A visszhangoztatnivaló visszhangoztatásnak. Az örökkévalósítás divatszabóinak, és a félkézzel kezet mosogatás szappanosvizének. Gerechtigkeit a lelöttyintetteknek. Gerechtigkeit a higiéniák új hívőinek is, és a rájuk tartozó tisztaság kérdéseinek. Ügyéről soha meg nem kérdezetteknek. Gerechtigkeit a szőnyeg alatti erőszak penészvirágainak. Gerechtigkeit az önkénteseknek és a másabb hontalanoknak. Az érdemrendek és a sebek türelmének. Gerechtigkeit az immár földönfutóknak és a vissza soha nem térőknek. Gerechtigkeit a borbélyaiknak és a parafakalapos vendégeiteknek. Gerechtigkeit a vezéreszmék pártfogóinak. Gerechtigkeit a visszacsinálhatatlannak és a néhai jobbkezeknek, a könyökkel fürgén bólogatni tanítottaknak. Gerechtigkeit a célok mesterlövészeinek, a megzsarolt esőcsinálóknak, a még maguk elé meredőknek és a környezetvédelmi koncepciókba belefásultaknak. A már a mélyben heverészőknek, a mennyeknek és a pásztoroknak és a sivatagi halászok sajátos logikáinak. Gerechtigkeit a kulcsszavaknak és a szóközöknek. A kényszer munkáltatói herbáriumainak. Gerechtigkeit a fegyveresek fegyverei javítóintézetének. A végső megoldásaik koordinátorainak. A szakszerű ígéretekkel táplálkozóknak és a szófogadóknak. Gerechtigkeit az ismétlőknek, a hallgass nebulóinak és a radírozás kalkulátorainak. Gerechtigkeit a globális lényeg üledékeinek. Az ünneprontóknak, a kezdőknek és a haladóknak. A szétzúzott tükör szilánkjain táncoltatottaknak. A rendezőknek, a kövületeknek és a torból kirekesztetteknek. Gerechtigkeit a vigasz inkvizítorainak. A remény elektronikus traktoristáinak, és a hasonló életmódot folytató kérődzőknek. Gerechtigkeit a húsfeldolgozók históriájának, a feltámogatottaknak és a fullákolóknak. Gerechtigkeit a csinálmányaiknak és a valóság folyamai fluxusának. A kétkedőknek és a vízválasztók szerinti hálátlankodók értetlenségének. Gerechtigkeit a tiéteknek, a ti patakjaitoknak és a forrásaitoknak. Gerechtigkeit a tiszta víz és a régesrég kicsordult pohár formája esztétikájának, nekik is, de nekünk is, veletek együtt, a várakozás intelmében bambán tetszelgő legelső szomszédaink, legelső rokonaink, s amink még van, gyöngy, maradjon köztünk, a tájékunkon, legelső honi barátaink.
Kerekes László
(Napló, 1996. augusztus 14.)
Sarnyai Ödön
Nemcsak a hullák bűzlenek…
XXIV.
Lujza még mindig sajgó fejjel turkált a táskájában, de éppen csak az hiányzott, amire ebben a percben a legnagyobb szüksége lett volna. Bony, miután kitette őt a kocsijából azzal, hogy itt kell Garryvel találkoznia, már rég elviharzott. Lujzának most két dologra kellett összpontosítania, mielőtt végérvényesen besötétedett volna: az egyik a táska fenekén lévő titkos zsebrészből előkotorni a térképet, amelyen megjelölték az indiai kenderültetvények pontos helyét; a másik meg Garry. Az út mentén állva kidobálta táskájából az összes alsóneműt és a többi, ebben a pillanatban felesleges holmit.
Gyanús zúgás ütötte meg a fülét. Autó közeledett. Ez csak Garry lehet – gondolta tévesen, ugyanis a következő pillanatban már a szirénák is megszólaltak. Lujza ijedtében ismét beszaladt a bokrok közé.
Több tíz rendőrautó viharzott el mellette, a felügyelő az összes emberével Bony és az ő nyomába eredt. Bizonyos Kraftberg a legelöl haladó autó hátsó ülésén foglalt helyet a még mindig a meggyilkolt Mr. Smithsonnak álcázott Wilbour Howkins mellett. A volánnál Jeremy Guthson tizedes ült, mellette pedig beosztottja, Pipogya Alvin.
– Blamázs, blamázs és blamázs! – tajtékzott még mindig Kraftberg felügyelő. – Bemegyek kihallgatni a nőt, érted, azt mondja a férje, hogy a lakosztályukban van... Erre, mit ad Isten, épp tusol... De nem zavartatja magát, azt mondja, hallgassam ki így... Anyaszült meztelenen... Képzelheted, minden farkam égnek állt... De nem, nem mond semmit, hanem a nyakamba borul, szájon csókol, erre belép a férje...
– Kellemetlen
– Diadalmasan megszólal, mintha rajtakapott volna bennünket. „Nem szeretném, ha kukkolónak néznének”, mondja ő, erre puff, valaki lelövi... Tiszta BLA-MÁZS!!! Ott állok csurom vizesen, a karjaimban a meztelen felesége, de intézkednem kellene... És persze ki hallotta meg a lövést? No ki? Hát az az átkozott Dennis...!
– Fogadni mertem volna.
– Én is per momentán letartóztatnám azt, akit úgy találok ott, ahogy én nézhettem ki... Blamázs!
– Kíváncsi leszek, hogy fogod ezt megmagyarázni a jelentésedben.
– Hát én is... De még milyen jelentést kerekít majd erről Dennis...! Az lesz még csak az igazi! Már most szolgálaton kívül akart helyezni. Még szerencse, hogy megérkezett valami Johhny, a beosztottja, egy mitugrálsz hadnagy, aki igazolta, hogy én én vagyok...
– Ismered?
– Dehogyis! Először láttam. De mivel érkezett: a komplett aktáinkkal, még azt is tudta, mikor szoktam vécére járni, mikor maszturbálok, mikor váltam el...
– Dennis! Telefonon lekérette az adataimat. A piszok...!
*
Smithsonék villája nagyon megüresedett. Szinte az összes rendőr Bony és Lujza nyomába eredt. Csak annyi egyenruhás maradt ott, amennyi épp ahhoz kellett, hogy megakadályozza a vendégeket a távozásban, avagy a szökésben. Többen zúgolódtak is, hogy nekik jutott a munka unalmasabb része, s hogy nem vehetnek részt a hajtóvadászatban.
Dennis felügyelő és Johhny ott ücsörgött a hallban. Kettesben, ugyanis Dennis időközben szolgálatba helyezte magát és mindenkit a lakosztályába parancsolt, a személyzetet pedig pihenni küldte.
– Miért tartott neked ez ilyen sokáig? – vonta kérdőre Johhnyt.
– Te is tudod, hogy a belső információkhoz sokkal nehezebb hozzájutni.
– Ez a Kraftberg egy pancser, egy amatőr.
– A Hoppt-ügynek szentelte az életét és a karrierjét. Az elmúlt kilenc évben mással se foglalkozott.
– A San Francisco-i vérengzésben is benne volt a keze?
– Az nemzetközi akció volt, de a mi részünkről ő vezette.
– Hát az is egy dilettáns munka volt.
– Csapdába estek...
– Csapdába esni a lehető legnagyobb dilettantizmus. Persze, most meg már az egész Intercrime-ot akarja rács mögé dugni. Az lenne még csak az igazán nagy dicsőség. Azzal persze az összes eddigi baklövését jóvátehetné...
– Gondolod, hogy az a célja?
– Mi más hajtaná? No, de lássuk csak, mi újság Madridban? Hogyan is állnak a dolgaink?
– A dolgaink, jelentem, szarul. Ettől szarabb már nem is lehetne!
– Mit követelnek Hoppték?
– Az Intercrime nemzetközi elismerését, hogy minden európai országban szabadon tevékenykedhessenek és hogy ne veszélyeztesse letartóztatás a tagjait... Azt akarják, hogy minden állam évente ugyanakkora összeggel támogassa őket, mint az Interpolt.
– Ezek megvesztek...!
– Sokkal többen benne vannak a buliban, mint gondoltuk... Nemcsak Madridban, de Európa-szerte. Madrid csak ennek az akciónak a központja, azért, hogy odairányítsák a figyelmet, de minden nagyobb városban készenlétben állnak. Ha tehát valaki a spanyoloknál rájuk törne, nemcsak ott kezdenék el tizedelni a túszokat, hanem Berlinben, Párizsban, Londonban, Brüsszelben, Prágában, Bécsben, Budapesten, Moszkvában, sőt még Athénben is...
– Ott is szedtek túszokat?
– Nem, túszok csak Madridban vannak, de ez csak arra jó, hogy demonstrálják az erejüket. Máshol csak gyilkolni fognak, anélkül, hogy túszokat ejtenének.
– A politikusok?
– Tanácstalanok. Többen is jelezték, hogy lemondanak...
– Tehát mindannyian túszok vagyunk.
– Igen, nem tudunk mit tenni. Egyszerűen nincs mit lépnünk.
– Förtelem!
– De ez még mind semmi. Tartok tőle ugyanis, hogy amennyiben ez a mi Kraftbergünk véletlenül tényleg sikerrel jár, és csak egy ujjal is hozzányúl Richard Hoppt lányához, egy egész lavinát indíthat el, ami az egész kontinensre nézve beláthatatlan következményekkel járna.
*
Amint az utolsó rendőrautó is elhúzott mellette, Lujza máris kimerészkedett a bokorból, nehogy szem elől tévessze Garryt. Bár tartott tőle, hogy ezek után, belátható időn belül már meg sem érkezik...
Hangos fékcsikorgás közepette egy autó állt meg mellette. Lujzának csak annyi ideje maradt, hogy megmarkolja táskája fülét, s egy kéz máris berántotta a Jaguárba a sok hasmenéstől legyengült szervezetű nőt.
Garry mély hangjára ocsúdott fel:
– Kapcsold be az övet, mert most megugrunk. A nyomunkban vannak?
– Ki van a nyomunkban?
– Nem tudom, de pillanatokon belül kiderül.
Lujzának eszébe jutott az elhajított naplófüzetecske és az néhány kitépett lap, amit a felügyelő az út menti bokorban azóta már biztos megtalált. Hiába! Jó orra van ennek a Kraftbergnek, gondolta, minden gyanús szagot milyen ügyesen megneszel...
(Napló, 1996. augusztus 14.)
Újabb játék: a mostani képhez, kérjük, a múlt heti képaláírást, azzal a képeslappal pedig vesse össze a mostani képaláírást. Íme: „DÜSSELDORF am Rheim”. A humor ez esetben csak annyi, hogy bélyeggyűjtők máris lefölözték róla a hasznot, azaz, a képeslap bal felső sarka máris a filatelisták áldozatául esett… Isten neki, fakereszt! Tetszés szerint pótolható, kiegészíthető!
